|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 18 találat | lapozás: 1-18 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kosáry Domokos 1991. június 18.A magyar kormány létrehozta a Teleki László Alapítványt. A kuratórium tagjai, többek között, Albert Gábor, Csoóri Sándor, Entz Géza, Katona Tamás, Kosáry Domokos, Pozsgay Imre, Tabajdi Csaba, Vásárhelyi Miklós, Wolfart János, Zala Tamás és Zelnik József. Feladata sokrétű, a nemzetközi kapcsolatok tudományos igényű megalapozása, világpolitikai folyamatok és az európai integrációs törekvések elemzése, a térség biztonsági, és kapcsolatrendszere, az etnikai, nyelvi és vallási kisebbségek helyzetének elemzése. Az alapítvány elnöke Kosáry Domokos, az MTA elnöke, társelnöke pedig Entz Géza államtitkár. Az alapítvány keretei között tevékenykedik a Teleki László Intézet, a kelet-közép-európai kutatócsoport és a dokumentációs könyvtár. /(németh): Teleki László Alapítvány. = Új Magyarország (Budapest), jún. 18./1993. október 29.Nov. 4-6-a között Venczel József /Csíkszereda, 1913. nov. 4.- Kolozsvár, 1972. márc. 13./ emléknapokat rendeznek Csíkszeredában, szülővárosában. Venczel József intézményszervező, pedagógus, sokoldalú tudós társadalomkutató volt. Sorra születtek meg alapvető munkái. 1950-ben letartóztatták, tizenkét évig ült börtönben, csak 1969-ben folytathatta tudományos munkásságát. /Gagyi József: A társadalomkutatás tudósa. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 29./ Venczel József pályaképét Antal Árpád rajzolta meg. /Antal Árpád: Venczel József életpéldája (1913-1972). = Keresztény Szó (Kolozsvár), nov., folyt. dec./ Magyarországon okt. 29-én Heves városában tudományos ülésszakon emlékeztek Venczel Józsefre, az előadók Kolozsvárról, Sövényfalváról, Csíkszeredából, Újvidékről, Saarbückenből, Budapestről érkeztek. Az emlékülésen az Országos Széchényi Könyvtár által összeállított dokumentációs kiállítás nyílt, majd felavatták Vetró András /Kézdivásárhely/ szobrászművész Venczel József-domborművét. Este pedig a helyi katolikus templomban bemutatták a csíksomlyói misztériumjáték Venczel-féle feldolgozását. /(lit): Venczel József-emlékülés Hevesen. = Új Magyarország, nov. 4./ A meghívón szerepeltek az emlékülés védnökei: Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke, dr. Keresztes Sándor vatikáni magyar nagykövet és dr. Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Az emlékülés támogatói - többek között - a Barankovics István Alapítvány, az Erdélyi Szövetség, az Erdélyi Világszövetség Magyarországi Szervezete, a Márton Áron Társaság és a Széchenyi Társaság.1995. május 24.Máj. 25-én nyitja meg közös könyvesboltját a budapesti Akadémiai Kiadó és a pozsonyi Kalligram Kiadó Dom Kníh Akadémia Könyvesház néven. A boltban - a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkereskedés közvetítésével - árulni fogják a romániai magyar könyveket is. A könyvesházat ünnepélyesen megnyitja Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és Pázmány Péter, Dunaszerdahely polgármestere, Kozma Mária csíkszeredai írónő pedig könyveit fogja dedikálni. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 24., Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 24./1996. március 26.A magyarság 1996-ban nemcsak a honfoglalás 1100. évét ünnepli, hanem ezzel egyidőben megemlékezik az ezeréves magyar iskoláról is, ugyanis az első okmány, amely magyar iskoláról tudósít, 996-ból való /a pannonhalmi apátság iskolája/. Az erre való előkészület az anyaországban időben megkezdődött, 1990-ben létrejött az 1000 Éves a Magyarországi Iskola Alapítvány, amelynek gondozásában rendszeresen megjelennek a Milleneumi Tájékoztató Füzetek. Az 1995. jan. 12-én újjáalakult Iskolatörténeti Emlékbizottság /elnöke Kosáry Domokos, az MTA elnöke, ügyvezető igazgatója Kelemen Elemér, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum főigazgatója/ felhívást tett közzé, hangsúlyozva: "A honfoglalással Magyarország földjét vették birtokukba őseink, az iskolák megszervezésével az európai kultúrát." "Az emlékbizottság reméli, hogy a magyar iskola milleniuma az egész ország, sőt a határainkon kívül élő magyarság közös ügyévé válik." Szabó K. Attila írásában hiányolta, hogy az idézett felhívások ellenére a romániai magyarság nem kapcsolódott be az emlékezésekbe, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége /RMPSZ/ 1996-os eseménynaptárában egyetlen szó sem esik minderről. Az utóbbi évtizedekben magyar iskolák százai szűntek meg, ezeknek az adatait is össze kellene gyűjteni. 1946-ban például 1516 magyar általános iskola működött Romániában, 1995-ben 1149 /a kormány Nemzetiségi Tanácsa adata szerint, az RMPSZ viszont 1032-t tart nyilván/. A cikkíró nyílt levelében arra szólított fel, hogy pótolni kell ezt a mulasztást. /Szabó T. Attila tanár, Benedek Elek Tanítóképző, Székelyudvarhely: Kinek az ügye Romániában a magyar iskola milleniuma, avagy nyílt levélféleség érdekvédelmi szervezeteinkhez és kulturális-művelődési egyesületeinkhez. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 26./1996. október 2.Kosáry Domokos történész, akadémikus nyitotta meg Az erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai című kiállítást és konferenciát okt. 5-én, melyet a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete rendezett Budapesten. A tárlat november végéig tekinthető meg az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. A tudományos konferenciát a Magyarok Világszövetsége székházában rendezték meg, melyen budapesti, kolozsvári és temesvári tudósok, történészek és egyetemi oktatók tartottak előadásokat. Bakos István, az MVSZ főtitkára a tudásközpontú nemzetfejlődés mellett érvelt. Rámutatott arra, hogy az Erdélyben élő magyar kisebbség más európai nemzetiségekkel ellentétben mindig is a műveltség, az értelem és a tudás fegyverével harcolt fennmaradásáért. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 7., Új Magyarország, okt. 2./1998. január 10.Január elején kormánydöntés alapján új kisebbségkutató közalapítvány kezdte meg működését. Az Antall-kormány idején létrehozott Teleki László Alapítvány most született konkurense mögött Tabajdi Csaba államtitkár áll, aki a jelek szerint így vág vissza, amiért nem tudta átszervezni a Teleki Alapítványt. Kosári Domokos, a Teleki László Alapítvány kuratóriumi elnöke célzott rá, hogy az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatási Közalapítvány /EÖK/ létrehozása mögött hatalmi tényezők vannak. - Tabajdi Csaba - még 1994 előtt - sikertelenül pályázott az alapítvány által fenntartott Magyar Külügyi Intézet igazgatói posztjára. 1994 után Tabajdi Csaba államtitkár lett, és szerette volna átalakítani a TLA szervezetét, s egyúttal kormányzati célok szolgálatába állítani. Tabajdi írásba öntötte terveit, de erről nem tájékoztatta a TLA kuratóriumát. Kosáry Domokos ezt szóvá tette Horn Gyula miniszterelnöknek, aki leállíttatta az átszervezést. Kosáry Domokos kifejtette: "Nem tudjuk pontosan, mi történik a szomszédos országokban, pedig szükségünk van arra, hogy pontosan információnk legyen, hogyan gondolkoznak, hogy cselekednek, mire törekednek". - Tabajdi Csaba elmondta, hogy a kuratórium - amelynek tagjai többek között - Glatz Ferenc, Ormos Mária, Vásárhelyi Miklós - az átszervezésben "eddig nem mutatott semmiféle érdekeltséget, s korántsem biztos, hogy ez a testület egyáltalán képes lenne-e efféle akarat keresztülvitelére". Tabajdi Csaba fenntartásait fogalmazta meg a TLA gazdálkodásával kapcsolatban is. Diószegi László, az alapítványi iroda vezetője tagadta ezt a vádat, mondván, egymilliárd forintos vagyonuk van. 1992-ben a kormánytól kapott céltámogatásból vásárolt budai ingatlanon levő romos épületeket felújították, ezeket cégeknek kiadják, ebből bevételre tesznek szert. Idén már 27 millió forintot tud a kft az alapítványnak átadni, de ez nem elégséges, szükség van a költségvetési támogatásra. A TLA költségvetési támogatása 1992 és 1997 között reálértéken az ötödére csökkent. Idén 80 millió forintot kaptak volna, 9 millióval többet, mint 1997-ben. Gellért Kis Gábor, az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának elnöke módosító indítványt terjesztett elő - Tabajdi Csabával történt konzultáció után - a tervezett támogatás 10 millió forintos csökkentéséről. A TLA-hoz tartozó Közép-Európai Intézet élén két éve Garasztói György áll, aki elmondta, hogy az intézet munkatársi gárdája csak részben alkalmas magas színvonalú kutatómunkára. Az intézetben a kisebbségkutatási témák a kutatások harmadát fogják jelenteni, a regionalizmus, illetve a polgári demokratikus intézményrendszerek kutatásával szemben. - Tabajdi Csaba szerint az új kisebbségkutató közalapítvány feladata "a kisebbségpolitika tudományos megalapozása lesz." - Kérdés, meddig tartható fenn ez a párhuzamosság, két kutatóműhely létezése. /Riba István: Kisebbségkutató-konkurencia. Elaprózódás. = Heti Világgazdaság. jan. 10./2001. május 25.Erdélyből két település - Szilágynagyfalu és Zabola - kapott helyet abban a falumonográfia sorozatban, melyet a magyar állam millenniumára való emlékezéssel jelentetnek meg az anyaországban. A "Száz magyar falu könyvesháza" című sorozat (főszerkesztője Kosáry Domokos) több kötete megjelent már, folyó év augusztus 20-ig befejezik mindannyi nyomtatását. A honfoglalás millenniumi megemlékezésére 1896-ban, több mint száz évvel ezelőtt jelentették meg a "Magyarország vármegyéi és városai" című monográfia-sorozatot. De nem mindegyik látott nyomdafestéket a milleniumi évben, így Petri Mór Szilágy megyét bemutató monumentális műve csaka múlt század első éveiben jelent meg. Ugyancsak késéssel, de Erdélyben tudomásunk szerint az egyetlen könyv volt a "Szilágysági magyarság" c. kötet, mely Petri Mór művét folytatta a millecentenárium jegyében; abban több helység mikromonográfiáját a szilágynagyfalui helytörténész, néprajzkutató Major Miklós írta, aki a hazai és a magyarországi Földrajzi Társaságnak is tagja. A több mint 200 oldalas könyvhöz száz régi és új fényképet is mellékelt. A könyv nyomdai munkálatai most folynak; bemutatójára nyár közepén kerül sor a száz falu egyikében, Szilágynagyfaluban. Major Miklós most fejezte be Szilágyborzásról szóló könyvét. /Fejér László: Szilágynagyfalu - száz magyar faluban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 25./2002. július 16.Szilágynagyfalu kismonográfiája a Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht. kiadásában Budapesten jelent meg az idei nyáron. Szerzője, Major Miklós a Szilágynagyfaluban élő ny. tanár, néprajzkutató és helytörténész. A kötet egyik darabja a Magyar Millennium vállalkozásának, amely száz kötetes falumonográfia sorozatban Kosáry Domokos akadémikus főszerkesztésében száz magyar és nemzetiségi, anyaországi és határon túli faluról jelentetett meg. Már 2000-ben két tucatnál több települést ismertető munka megjelent. Erdélyből mindössze a Szilágynagyfalu és Zabola falvakat ismertető kötetek szerepelnek a 2000 telétől eddig megjelent ritka sorozatban. /Fejér László: Szilágynagyfalu: száz magyar faluból egy. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 16./2005. november 10.Magyarország idegen fegyverekkel hatalomra segített pártállami kormánya sok mindent ígért, míg végül a demokratikus szocializmust a nyílt megtorlással váltotta fel. Kádárék bosszúhadjáratot viseltek a nemzet ellen. Ezek a perek is koncepciós perek voltak, Kádáréknak a gyerek is ellenség volt, ha ellene fegyvert fogott. Kádár János november 21-én – Haynauhoz foghatóan – úgy fogalmazott, hogy ,,Most semmiféle demokráciáról nem lehet beszélni; most kemények leszünk!” Később a Szovjetunió felajánlotta csapatai kivonását, Kádár János ezt visszautasította. A szovjet hadsereg mellett a nemzetellenes karhatalom lett a Kádár-kormány legfőbb támasza. A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom 1. ezrede a fővárosban november 8-án alakult meg, ÁVH-s tisztek alkották az állomány kétharmadát. November 21-re már 18 század szerveződött; 8 kizárólag volt belügyesből; vattakabátjukról csak pufajkásoknak nevezték őket. November 11-e után őket vetették be az ellenállók helyi csoportjai ellen. A honvéd karhatalom létrehozása november 30-ra fejeződött be. Budapesten 5500, vidéken 5000 főt számlált (75 százalékuk korábban is hivatásos katona, 5 százalék rendőr volt, míg 20 százalék a civilek soraiból jött). A karhatalmisták és a szovjet hadsereg együttes fellépése iszonyatosnak bizonyult: ők lőttek a tüntetők közé 1956 végén, illetve még 1957 elején is; Budapesten, Salgótarjánban, Miskolcon, Veszprémben, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Pásztón. Az ÁVH feloszlatását hiába hagyta jóvá Kádár kormánya, decemberre a politikai rendőrség 80 százaléka az egykori ÁVH állományából került ki. November első napjaitól nem csak a Szovjetunióba történő deportálások voltak folyamatosak, de az őrizetbe vételek és letartóztatások is. 13-án az újpesti munkástanács és forradalmi bizottság tagjait, 33 személyt tartóztattak le, fogtak perbe, amelyben 10 halálos ítéletet mondtak ki. Decembertől jöttek a nagy letartóztatások, letartóztatták Gimes Miklóst, Bali Sándort, Rácz Sándort, a hódmezővásárhelyi sztrájkok szervezőit, Vaskó Andrást és Máté Istvánt. December 11-én törvényerejű rendelet jelent meg a halálos ítélettel járó statáriumról; másnap visszahozták az internálás intézményét és bevezették a gyülekezési tilalmat. December közepétől a kormány akasztatott is, mégpedig csupa kisembert. Miskolcon és Budapesten fegyverrejtegetés címén végezték ki Soltész Józsefet, illetve Minczér Józsefet. Ekkor ítélték el a Békés megyei Gyulavári községben szervezett megmozdulás résztvevőit: tizenkét személyt börtönbüntetésre, két személyt, egy fiatal lányt és egy katonatisztet halálra, az ítéletet 1957 februárjában hajtották végre. 1957. áprilisban 16, illetve 12 évi börtönbüntetésre ítélték az ÁVH vezetőit, Farkas Mihályt és Farkas Vladimírt, akkor, amikor egy munkás büntetése fegyverrejtegetés miatt halál volt. Fegyverrejtegetés címén többségükben munkásokat ítéltek el; áprilisban Kardos Lászlót, májusban Bibó Istvánt és Tildy Zoltánt tartóztatták le. A május 6-án kezdődő perben Eörsi István írót 8 évre, Angyal Istvánt halálra ítélték. Ebben a hónapban ítélték el a Rádió ostromában részt vevőket; júniusban a miskolci forradalmárokat. Egerben a Katonai Tanács 14 tagját ítélték el. Augusztusban az edelényi munkástanács tagjainak ügyét tárgyalták, és hét inácsi parasztembert végeztek ki, a nemzeti bizottság vezetőit. A forradalmi eseményekben való részvételük miatt a tiszti igazolóbizottság májusi jelentését követően 21 tisztet végeztek ki. 1957 januárjában újabb letartóztatások voltak (Háy Gyula, Zelk Zoltán, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gyurkó László); a Magyar Írók Szövetségét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a művészeti szövetségeket pedig betiltották. Röpcédula, illegális sajtótermék, fegyver rejtegetése elég volt a halálos ítélethez. (Február elején emiatt végezték ki a Batonai testvéreket.) Január 19-én végezték ki Dudás Józsefet s Szabó Jánost. Február 18-án a Fővárosi Bíróságon kezdték meg a megtorlás egyik hírhedt perét. Gyilkosság és illegális sajtótermék megjelentetése volt a vád Tóth Ilona orvostanhallgató és társai, a Péterffy Sándor utcai kórházban berendezkedett ellenállók (Gáli József, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Bagó Gyula, Lukács József, Kéri Sándor, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János, Obersovszky Gyula és Pribelszki István) ügyében. A halálos ítéletet Tóth Ilonán, Gönczi Ferencen, Kovács Ferencen, Gyöngyösi Miklóson június végén hajtották végre. Gáli 15 évet, Obersovszky életfogytiglant kapott. (Azóta több szakértő is megerősítette, nem bizonyított, hogy Tóth Ilona orvostanhallgatónő meggyilkolt volna egy sebesült ávóst.) Kádár szerint legalább 400–500 ellenforradalmár-gyanús személyt kell összeszedni, Földes László még többet: néhány ezret szeretett volna lefogva látni. A statisztikák szerint január és február közepe között 559 személyt internáltak, február 16.–március 16. között 2652 személyt. Miskolcon Mikulás Gábor és társai tárgyalása volt – az ítélet rendkívül súlyos, öt személyen végrehajtották a halálos ítéletet, a többiek életfogytiglanit, 5, 15, 10, 7, 3, illetve 1 év börtönbüntetést kaptak, 400-an kerültek börtönbe és 10 000-től vették vissza a rendfokozatot. Tizennyolc író – többségében a népi írók – levélben fordult Kállai Gyulához a letartóztatott írók: Varga Domokos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Tóbiás Áron, Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán érdekében, ennek ellenére az íróperekben évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki. Kivégezték Prezsmayer Ágostont, aki Maléter összekötője volt a Kilián laktanyában. A kommunista pártok november 12–19-i moszkvai tanácskozása idején ítélték el Déryéket, letartóztatták Ádám Györgyöt és Kosáry Domokost, utóbbit a katonai bíróság 1958. június 18-án 4 évi börtönre ítélte. November–decemberben kivégezték a Széna téri és a Corvin-közi felkelők vezetőinek egy részét: Ekrem Kemalt, Bán Róbertet, Iván Kovács Lászlót, Pálinkás őrnagyot, aki kiszabadította Mindszentyt. Ítélet született Földes Gábor és 12 társa ügyében (Földes színész-rendező, Gulyás Lajos lelkész, Tihanyi Árpád tanító győri ávéhásokat mentettek meg!); súlyos börtönbüntetéssel zárult a Központi Munkástanács vezetőinek pere, és tisztázatlan körülmények között december 21-én a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogságban meghalt Losonczy Géza. 1958. január 18-án megtörtént a vádemelés Nagy Imre és társai ellen. Röviddel előtte végezték ki Brusznyay Árpád tanárt, aki a veszprémi Nemzeti Bizottságnak volt az elnöke. A hatalom továbbra sem válogatott. Február elején halálra ítélték majd kivégezték Renner Pétert. A Nagy Imréék perében hozott júniusi ítéletig halálra ítélték a Csepeli Nemzetőrség parancsnokát és társait, két tisztet, egy honvédet, egy mérnököt, egy bányászt és egy csapost: a nagytétényi Nemzeti Bizottság és Nemzetőrség vezetőit, egy csepeli munkás két gyilkosát, Balogh Lászlót és társait; az óbudai katonai ellenállás három tisztjét; április 24-én kivégezték a Nagy Imre-per vádlottját, Szilágyi Józsefet. Emellett számtalan súlyos ítélet született Sándor András, Lőcsei Pál, az esztergomi Nemzeti Tanács és munkástanácsok tagjai, a Honvéd Kórház vezetői, Kéri József, Győr-Sopron megye főügyészének ügyében. (…)(részlet) /Lipcsey Ildikó: Ötvenhat után: Megtorló szervezetek, koncepciós perek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./2006. október 12.Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt nemcsak a parlamentben, hanem az október 23-i ünnepségeken is bojkottálja az ellenzék. Orbán Viktor kijelentette, hogy a Fidesz nem fog együtt ünnepelni október 23-án Gyurcsány Ferenccel. A tervezett program szerint Sólyom László köztársasági elnök az Operaházban mond majd beszédet, az 56-os emlékművet Kosáry Domokos történész avatja, Gyurcsány Ferenc pedig a parlamentben fog beszélni. Kossuth téri beszédében a KDNP elnöke, Semjén Zsolt bejelentette, hogy bojkottálni fogják a magyar közszolgálati adó Napkelte című műsorát. Ezt azzal indokolta, hogy a lakájmédia elleplezi a hazugságot, ehhez nem akarnak asszisztálni. Az MTV erre közleményt adott ki, melyben reményüket fejezik ki, hogy minden parlamenti párt politikusa elfogadja a legnézettebb reggeli műsor meghívását. A Kossuth téri tüntetők közben nyílt levelet fogalmaznak az egykori demokratikus ellenzék vezetőinek: Kis Jánosnak, Tamás Gáspár Miklósnak és Kőszeg Ferencnek, arra kérve a címzetteket, hogy „a sajtó nyilvánosságán keresztül ítéljék el a nyílt kommunista restauráció fenyegetését, valamint a rendőri, bírói túlkapásokat és az értelmetlen erőszakot”, s hogy „hazai és a nemzetközi kapcsolataik felhasználásával tegyenek meg mindent erkölcsi forradalmunk fiatal tagjainak kiszabadítása érdekében”. /Guther M. Ilona: Bojkottálja október 23-át a Fidesz. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 12./2006. november 8.’56-os kitüntetést az ’56 emlékét meggyalázó magyar kormánytól nem fogadhattam el – indokolta döntését Gazda József kovásznai tanár, közíró, SZNT-alelnök. Az előzményekről közölte: a november 4-i brassói megemlékezések előtt értesítést kapott a bukaresti magyar nagykövetségtől – Terényi János nagykövet aláírásával – arról, hogy őt is kitüntetik. Nem írták, hogy milyen kitüntetésről van szó, ezért Gazda József levélben – megköszönve jelölését – jelezte, hogy amennyiben ehhez a magyar kormánynak is köze van, nem fogadhatja el. Választ nem kapott, és a brassói rendezvényekre saját könyvbemutatója miatt nem is tudott elmenni, de értesült arról, hogy nem említették a kitüntetettek között. Utólag megtudta, hogy az emlékérem mellé adott oklevelet Sólyom László államfő és Kosáry Domokos akadémikus, az ’56-os bizottság elnöke mellett Gyurcsány Ferenc kormányfő is aláírta, akitől az október 23-i budapesti rendőrakció után – amelynek maga is szemtanúja, vétlen elszenvedője volt – nem kíván semmit elfogadni. Az is utólag jutott tudomására, hogy a Szabadság Hőse címet -56 megörökítésében kifejtett munkájáért kapta volna meg, akárcsak a kitüntetést elfogadó társai: Benkő Levente újságíró, Tófalvi Zoltán tévészerkesztő és Pál-Antal Sándor levéltáros. /Demeter J. Ildikó: Gazda József visszautasította a magyar kormány kitüntetését. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 8./2006. november 25.A rendszerváltás előtt két évtizeden át működő Magyar Külügyi Intézet visszaállításáról és az Antall-kormány által 1991-ben létrehozott Teleki László Alapítvány megszüntetéséről döntött a kormány. Mindez a gyakorlatban a minisztériumon kívüli külügyi kutatások további leépítését és államosítását jelenti. Az intézet vezetője a jelenleg még Svédországban dolgozó külpolitikai szakértő, a szabad demokrata kötődésű Dunay Pál lesz. A 2007. évi költségvetés tervezetben a Teleki László Alapítvány nem jelent meg, míg 132 millió forintos támogatással feltűnt a Magyar Külügyi Intézet. Erről a lépésről az alapítvány vezetőivel és különösen annak kuratóriumi elnökével semmiféle egyeztetést nem folytattak. Kosáry Domokos a kezdeményezésről semmit sem tudott, és levélben kérte Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt arra, hogy a korrigálják a „hibát”. Kérdés, hogy miért hatékonyabb a költségvetési intézményként működő Magyar Külügyi Intézet, mint a Teleki László Alapítvány, amely igen jelentős saját forrást biztosít az alapítványi célok megvalósítására, és milliárdos nagyságú vagyonnal rendelkezik. Az új intézetet húsz fővel tervezik létrehozni, míg az alapítvány jelenleg összesen 46 munkatársat foglalkoztat. Értesülések szerint a leépítésnek feltehetőleg az alapítvány két intézete közül a Közép-európai Tanulmányok Központja, ezen keresztül a kisebbségi kutatás látja a kárát. A Teleki László Intézet jelenleg Magyarország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézete. Az intézet igen jelentős kapcsolati és szellemi tőkével rendelkezik, a térségben kialakított tudományos hálózata egyedülálló. Két folyóirata a Külügyi Szemle és a Régió. Az alapítvány az intézet működtetése mellett jelentős tudományszervező, programlebonyolító központként folyamatosan nyert el pályázati, illetve kormányzati megbízásokat. Jelentős szerepet vállalt a moldvai csángókkal kapcsolatos kutatási, könyvkiadási és közösségiház-építési programokban. /Államosítják a Telekit. – Megszüntetik az Antall-kormány által létrehozott alapítványt. = Magyar Nemzet, nov. 25./2007. február 15.Bodor Pál szóvá tette azt, ami sokaknak feltűnt: „Zajlik, szinte titokban, a magyar-magyar kapcsolatok le- és újrabontása: a Gyurcsány-kormány kinevezte, egészen fiatal testületek is lebomlanak – és jobbára ismeretlen szereplőkre épülő új szerkezeteket alakítanak ki. ” „A nyilvánosság csak két nevet ismerhet, mert csak ez a kettő jelent meg: a Törzsök Erikáé, a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadójáé és az ifjú Gémesi Ferencé, aki ugyanott a „külkapcsolatokért és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkár. Ő állította össze a „Tájékoztató a kormány külhoni magyarsággal kapcsolatos politikájáról (2006. 06. -2007. 01.)” című dokumentumot, mely a MeH honlapján olvasható, illetve nem olvasható, mert olvashatatlan, a színvonala a koncepciótól a fogalmazásig minősíthetetlen. ”Elbocsátották a Gyurcsány-kormány által életre hívott Szülőföld Alap Tanácsának minden tagját. A „Határon Túli Magyarok Hivatalának állományát töredékére csökkentették, a magyarságkutatás intézményes helyét, a Teleki László Intézetet (a kuratórium elnöke Kosáry Domokos volt) pedig megszüntették. Különös történet, hiszen mai jobb- és baloldaliak együtt küzdöttek hosszú éveken át, hogy megteremtődjék az intézményes magyarságkutatás, és legyen könyvkiadása is; fogalmam sincs, milyen diktatúra merészelte volna a rendszerváltás előtt hosszú évekkel végre megszületett intézményes állapotot megszüntetni. ” „Érthetetlen, ami az anyaország és a határon túli magyarság kapcsolatrendszerében történik. ” /Bodor Pál (Diurnus): A baloldal nemzeti balfogásai. = Népszabadság, febr. 15./2007. december 1.Az europarlamenti választás napját, november 25-ét néhányan a Korunk szerkesztőségben töltötték, a Közép-Európa vándora (Korunk-dosszié, 1957–2007) című antológián dolgozva. A Korunk már 1990 júniusában tanulmányt közölt „az emberi jogok európai székvárosáról”, Strasbourgról, ugyanabban a számban olvasható Tőkés László írása is (A tékozló fiú szabadsága), benne ilyen mondatokkal: „Társadalmunkban gyökeres fordulat történt, körülményeinkben változás állott be, lehetőségeink alapvetően megnövekedtek. Mi azonban ugyanazok az emberek, az ország népe ugyanaz a nép maradt. Vajon ugyanazok és ugyanolyanok is maradunk? Szolgák maradunk a szabadságban? Vagy lépést tudunk tartani a külső eredményekkel, sőt elő- és előrelépve, alakítani tudjuk az eseményeket is? Készek vagyunk és képesek vagyunk-e kiteljesíteni és megépíteni a szabadságot?”Ezt a kérdésfelvetést ugyanúgy, mint az antológiában újra olvasható Kosáry Domokosét vagy a Habsburg Ottóét (1992-ből), Markó Béláét (Mivel segíthetjük Magyarországot? – 1997) és az EU-képviselőként már tapasztalatokat szerzett Schöpflin Györgyét (2006-ból) a 2007. november 25-i romániai választások után érdemes továbbgondolni. Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője saját véleményét foglalta össze. Az egymás elleni (nemegyszer mindkét részről durva) kampányolást ideje abbahagyni. Tudatosítani kell, hogy hiúság és hatalomvágy nem szolgálja a közösség érdekét. Az RMDSZ és a függetlenként bejutott Tőkés László párbeszéde, egyeztetése nagyon esedékes, nem csupán a brüsszeli küldetés érdekében. /Kántor Lajos: Szerkesztve szavazunk. Az újraalakuló SZKT figyelmébe. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 1./2008. február 2.Ludányi András magyar kisebbségkutató, lapszerkesztő, az Ohiói Északi Egyetem politológia professzora Öncsonkítás címmel írt kemény hangú esszét a Teleki László Alapítvány (TLA) és Intézet (TLI) felszámolásáról. Számára ez személyes veszteséget is jelent mint közép-keleti és európai kisebbségekkel foglalkozó kutatónak, aki az intézetben dolgozott. Az alapítvány felszámolását pótolhatatlan veszteségnek tartja a magyar nemzet egésze számára. A TLA megszüntetése semmilyen racionális érveléssel nem magyarázható meg, ez még csak megtakarítást sem eredményezett, mert a helyette létrehozott Magyar Külügyi Intézet, amely nem vállalja a TLA által támogatott kutatásokat, sokkal többe kerül, a TLA ugyanis 120 millió forintból gazdálkodott, míg az újonnan indított MKI 130 millió forintot kapott 2007-re, plusz 40 milliót dologi kiadásokra. Ludányi professzor leszögezte: ,,Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen nemzeti öncsonkítással szemben ne lázadna fel a magyar tudományos és szellemi élet, élükön a Magyar Tudományos Akadémiával. "A nemzeti és tudományos érdekek megsértésén túl erkölcsi és jogi kérdéseket is felvet ez a döntés. Erkölcsi oldala az, hogy a döntés előtt még a kuratórium elnökét – a nemrég elhunyt Kosáry Domokost, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnökét – sem tájékoztatták, a 2007-es állami költségvetés kézhezvétele után tudták meg, hogy nem léteznek.,,...a magyar kormány közpénzek elherdálásáért és független alapítványi vagyonok elsajátításáért felelős" ― állította Ludányi professzor. – Az előbbi egyszerűen abból adódik, hogy egy jól menő, nemzeti érdekeket szolgáló, független tudományos intézetet megszüntetett, aminek feladatkörét képtelen helyettesíteni. A második pedig egyenesen lopásnak minősíthető civilizált társadalmakban. Személyesen tudom, hogy a Teleki László Alapítvány létrehozása nemcsak állami, hanem sok privát adakozás és erőfeszítés eredménye. Ezek között ott van az Egyesült Államokban létrehozott Committee for Danubian Research 75 000 dolláros adománya, amit a diaszpóra magyarsága azért adományozott 1991-ben, hogy létrejöhessen a magyar kisebbségek kutatóközpontja. De van itt még más is, például a Király Béla által létrehozott Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány sorsa, amit pár hónappal a TLA megszüntetése előtt (amikor a kormány titokban már azon dolgozott) olvasztottak az utóbbiba. Az Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány is nagyrészt külföldi magyarok támogatásával jött létre.,,Ezért a mostani kormány a felelős, és eljött a tetemrehívás ideje!" A Teleki László Alapítvány, A Határon Túli Magyarok Hivatala, a MÁÉRT, az Illyés Közalapítvány, az Új Kézfogás és a Segítő Jobb megszüntetése a határon túli magyarokat is sújtja. De mit várjunk attól a kormányzattól, amely a társadalom egésze által befizetett több száz milliárdos egészségbiztosítást éppen most síbolja el mindenki szeme láttára és mindenki bőrére? – tette fel a kérdést Sylvester Lajos. /Sylvester Lajos: A tetemrehívás ideje... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 2./2008. június 18.Június 17-én az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székhelyén ülésezett a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) hatodik területi, egyben első határon túli bizottsága. Az ülésen részt vett Pálinkás József akadémikus, az MTA májusban újonnan megválasztott elnöke. Pálinkás József elmondta: a hagyományok szellemében az MTA továbbra is szoros kapcsolatot kíván ápolni a romániai magyar tudományos élettel, ezen belül a KAB-al és az EME-vel egyaránt. Segíti a kutatóprogramokat, a pályázati erőforrásokhoz jutást, a csereprogramokat. Nem zárkózik el a román tudományos élettel való együttműködéstől sem. A díszvendéget fogadta az EME elnöke, Egyed Ákos történész. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) ülésén Péntek János elnök üdvözölte az anyaországi vendégeket (az MTA-elnökön kívül Berényi Dénes akadémikust és Tarnóczi Mariann titkárt.) Pálinkás József a KAB szerepét hangsúlyozta a kárpát-medencei magyarság kulturális egységének megőrzésében. Ezt az összetartozási tudatot erősítették elődei: Kosáry Domokos, Glatz Ferenc és Vizi E. Szilveszter, ezt kívánja folytatni ő is. Az MTA a magyarországi tudomány egészének megjelenítője, minden, tudománnyal foglalkozónak a köztestülete. Pálinkás József szerint globalizálódó világunkban nagyon fontos megőrizni a hagyományos emberi kapcsolattartást. Az MTA nem tesz különbséget a KAB és más területi bizottságai között. Komoly probléma a kutatómunkához szükséges utánpótlás biztosítása. Szükségessé vált közbelépni a legtehetségesebb fiatalok megtartása és a társadalom szellemi egészségének megőrzése érdekében. /Ö. I. B. : Kolozsváron a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 18./2011. szeptember 22.Terroruralom két moszkvai emigráció köztNagyvárad – Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Gyarmati György, a Pécsi Tudományegyetem habilitált professzora tartott előadást Magyarország szovjetizálásáról és a Rákosi-rendszerről az Ady líceum dísztermében. Az egybegyűlteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadása kezdetén Gyarmati György professzor behatárolta a 20. századi magyar történelem azon szűk évtizedét, melyet a Rákosi-korszak jelzővel illetünk. Arra hívta fel a figyelmet: az elmúlt évszázadban kilenc rendszerváltozás is volt Magyarországon (az Osztrák- Magyar Monarhia összeomlása, az őszi rózsás forradalom és Kun Béla, a Horthy-korszak, Szálasi, polgári parlamentális demokrácia, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak, 1989) és a történelmi inga többnyire mindig a szélső pontig lendült. Ezen folyamatok tulajdonképpen kevesebb mint kilenc évtized alatt lezajlottak, így a hosszabb életútú személyek simán átélhették ezeket, és előfordulhatott, hogy egyszer elismerték, máskor pedig meghurcolták őket (például Király Béla, Kosáry Domokos, Jakó Zsigmond vagy Fejtő Ferenc). A történész három alkorszakra osztotta a Rákosi-időszakot: demokratizálás, illetve presztálinizálás (1945-1947), sztálinizálás (1948-1952) és desztálinizálás, illetve resztálinizálás (1953-1956). Megitélésében a korszak azért tehető a 1945-1956 közötti évekre, mert Rákosi Mátyás 1945. január 30-án szállt le a debreceni pályaudvaron a magyar fegyverszüneti egyezményt aláíró delegáció vonatjáról és 1956. június 26-án ment/küldték/menekült a szovjet fővárosba, ahonnan többé már nem tért vissza, vagyis úgy is lehet mondani, hogy két moszkvai emigrációja közt valósította meg a terroruralmat Magyarországon. 1945-1947 között megvoltak a polgári parlamentális demokrácia színpadi kellékei (földosztás, az általános és egyenlő, a nőkre is kiterjedő választójog megadása, tandíjmentesség)- melynek köszönhetően „bezzeg-országnak” számított Kelet-Közép Európában-, a háttérben azonban eközben már zajlott a presztálinizálás, a masszív és eredményes szovjetizálás. Rendeleti kormányzás Az 1945 novemberében lebonyolított választások eredményeképpen sajátos helyzet alakult ki a parlamentben: 97,3 százalékos többséggel bírt az MKP-SZDP-NPP-FKgP alkotta kormánykoalíció (a jaltai nagyhatalmi megállapodás előírta, hogy a fasiszta uralom alól felszabadított országokban demokratikus parlamenti választásokat kell tartani és kormánykoalíciók kell alakuljanak), tehát nem létezett ellenzék és klasszikus értelemben vett jobboldal. A kommunisták, a szocdemek és a párton kivüliek csak 1946 márciusában tömörültek baloldali blokkba. Ugyanakkor politikai asszimetria alakult ki, vagyis az 57 százalékkal rendelkező kisgazdáknak hiába volt többségük a törvényhozásban, ez a végrehajtó hatalomban elolvadt. A háborúban szétvert ország újjáépítésére hivatkozva bevezették a rendeleti kormányzást és a pártközi értekezletek fórumát. A Szovjetunió ugyan nem terrorizálta Magyarországot, de a háborús jóvátétellel zsarolva tudta a kommunista ambíciókat érvényesíteni. Magyar-szovjet vegyesvállalatok jöttek létre, biztosítandó a jóvátételi termeltetést. Gyarmati György szerint az újjáépítési boomról tudósító korabeli híradók nem voltak propaganda filmek, hiszen a jóvátétel inspirálólag hatott, és az emberek úgy gondolták, hogy jobb lesz nekik, ha megfeszítik magukat. Ez a munka ugyan eredményes volt, de mint tudjuk, nem hasznosult, ezért csupán féloldalas sikerről beszélhetünk. Ötéves tervek Az első ötéves terv csak évi 10 százalékos, mai szóval élve GDP-növekedést írt elő, de Sztálin kitalálta, hogy a termelés nem csupán a védekezési pozíciót kell biztosítsa, hanem a hadra foghatóságot is. 1951-ben már arról beszéltek, hogy a magyar gazdasági fejlődés határa a csillagos ég kell legyen, a könnyűiparban évi 27 százalékos, a nehéziparban pedig 30-35 százalékos növekedést irányoztak elő. Noha valójában „holtberuházásokkal” a piacon nem hasznosítható „holttermékeket” állítottak elő, Magyarország az ötvenes évek elején évi két hadigazdaságnyi termelést produkált. Közben rendszerátalakítási (transzformációs) veszteség is sújtotta, a célokhoz rendelt eszközök pedig kontraproduktív voltak, vagyis munkás és paraszt eredetű, de szakmailag képzetlen emberek kerültek poziciókba. A történész szerint mindezeknek betudhatóan 1953-ra az ország csődközeli helyzetbe került. Reformtörekvések 1953 nyarán ugyan az egyedül induló Népfront 98,2 százalékos többséget szerzett, de a katasztrófális helyzet és az ötéves terv célkitüzéseinek nem teljesítése miatt Rákosinak magyarázkodnia kellett. Moszkva ugyan meghagyta pártvezetőnek, de a kormány élére Nagy Imrét nevezte ki. 1955-ben megszüntették a vegyesvállalatokat, és a Szovjetunió arra akarta kényszeríteni Magyarországot, hogy vásárolja vissza egykori saját vagyonát. Rákosi ismét megerősödött és Nagy Imrének mennie kellett. Gyarmati György szerint először a párttagság, majd a fiatalok és az értelmiség lázadt fel Rákosi ellen, tehát egy reformtörekvéssel induló politikai krizis vezetett el oda, hogy 1956 októberében Gerő Ernő kérte a szovjet csapatok beavatkozását, a forradalom és a szabadságharc pedig véget vetett a Rákosi-korszaknak. Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro 2013. november 28.Kötelékek – kézfogásokTörténetek, történelem Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak. 2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától. Hazám-díjak, szép sorozatban Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.) A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt. Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén. Jékely – PIM – Magyarvalkó Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak. Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet. Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé… Egy „csak” hetvenéves költő A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat. Tanulságos könyvek Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.) Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben. Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel. A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.) Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!) Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez… Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-18
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
